A temető kihalt volt. Mindenütt a halál mély csendje és nyomasztó, nehéz szaga terjengett. A sírbuckák sötéten domborultak ki a talajból, s nyirkos testükbe szívták a levegő pusztulás-bűzét.
Teliholdas éjszakán érkeztem meg az elmúlás és a nyugalom e sokak által félt birodalmába. A világ elvesztett egy olyan személyt, aki rendkívül fontos volt mindenkinek, még azoknak is, akik féltékeny haragjukban gyűlölték Őt. Ezek a személyek is istenként tekintettek rá, de számukra csak az ellenlábast jelentette. Ó, az ostobák! Azt hitték, hogy undorító féreg-bőrükből kipárolgó nyálkás gyűlöletük segítségével majd olyan szépségre tehetnek szert, ami nekik soha, de soha nem adatik meg? A Férfi azonban nem törődött velük, rájuk se nézett. Ennek eredményeként elterjesztették róla, hogy micsoda beképzelt alak, túlságosan fennhordja az orrát… de Őt ez nem érdekelte.
Az Őt szeretők tábora sem volt egységes: valaki csak az erejéért szerette, mert olyan képességeket adtak neki az istenek, amit másnak sose kínáltak volna tálcán: Ő ugyanis a zenéje révén gyógyított: azoknak, akik bánatukkal hozzá fordultak, eljátszott valamit a gitárján és az illetők rögtön jobban érezték magukat, könnyebb lett a légzésük, a lelkük is felszabadult a súlyos sziklagöröngyök alól.
Voltak azonban, akik csak a haszonhúzás miatt tartottak vele és tettek úgy, mintha valóban érdekelné őket a Férfi lénye, azaz önmaga. Órákig siránkoztak a széles vállán, elnyögték neki gondjukat-bajukat, aztán mikor felszabadultak a nehézségeik alól, tovatűntek. Ezek voltak az energiavámpírok. Úgy szívták az életenergiáját, mint a vámpír az éltető vért. A két faj nem sokban különbözött egymástól.
Azonban volt egy nagyon kicsiny csoport is, akik valóban saját maga miatt szerették Őt, a lényéért, a kisugárzásáért és szerettek volna minél többet visszaadni abból, amit tőle kaptak, hogy kölcsönössé tegyék az energia felvétel-átadás folyamatát. Szerették megérinteni, megcsókolni az ajkát, megmasszírozni a nyakát és a vállait, csak úgy odabújni hozzá és szeretni. Kapni és adni. A mi csoportunkban ez volt a törvény. Mindannyian gyűlöltük az energiavámpírok hordáját, akik között mindkét nem szép számmal megfordult.
Jó ideig rendes kerékvágásban ment minden, majd hirtelen megváltozott valami. Senki se tudta, mi történik a szépség élő Férfi megtestesítőjével: hirtelen elkezdett fogyni, éjjelenként rémálmok kínozták, testén ismeretlen eredetű kiütések jelentek meg. Enni alig evett valamit, napról-napra sápadt, erőtlenedett, végül elhagyta minden ereje, pedig jókora, megtermett férfivé alakította a természet, olyan gyönyörűvé, amilyet emberi szem még nem láthatott soha. Isten volt az istenek között és a tovatűnő napokban istensége fokozatosan kopott le róla. Már mindannyian tudtuk, hogy mi keseríti meg életét. Mindannyian tudtuk, csak féltünk kimondani magunk előtt is: a Férfit megérintette a halál szele.

Végül eljött az az időszak, amire egyikünk se várakozott: az Ő felemésztődésének végső stádiuma. Testén újra megjelentek a korábban eltűntnek hitt kiütéses tünetek, amelyekből már undorító, bűzös genny is szivárgott. Félelmetes volt látni azt a folyamatot, amikor az istenből nem marad majd más, csak egy pusztuló, haldokló roncs.
Magányos éjszakákon át sokszor sírtam érte, de tudtam, segítséget se a sorstól, se az istenektől, se a természettől nem várhatok, ugyanis őket egyáltalán nem érdekli az én “kis” gondom. Természetesen, ami nekik keveset jelentett, az nekem maga volt a tragédia. Látni egy húsba zárt istent, aki haldoklik és közben ép ésszel felfogni, tudni, hogy semmit se tehetek az érdekében.
Gyötrő álmaimban -már, amikor el tudtam szenderedni vagy a fáradtságtól aludtam el-,  hallottam keserves ordítását a régi életéért. ilyenkor szívembe mart a fájdalom és keservesen átkoztam mindent, mindenkit: az isteneket, a sorsot, a világot: miért olyan kegyetlen egy ilyen istenemberrel, hogy létrehozzák és keserves sorsául a szenvedést mérik ki. Ez a legnagyobb aljasság ezen a rohadt világon!!! Főleg azért voltam kiakadva, mert régebben hallottam egy emberről, akit már majdnem felemésztett az AIDS és egyik napról a másikra meggyógyult. Ő miért nem kaphatott egy új esélyt???

Haldoklásának utolsó napjait végig vele töltöttem és láttam, hogy az istenből már semmi se maradt, csak egy elevenen pusztuló test. Gyűlöltem a rovarokat is, amelyek arra számítottak, hogy majdan friss lakoma lesz nekik a holttestéből. Amelyiket tudtam, elkaptam és szétlapítottam, annál kevesebb esélyt adva nekik a
dorbézolásra. Soha többé, átkozottak!
Mikor rámnézett teljesen üvegessé vált tekintettel, szívem újra elöntötte a szomorúság. Tudtam, hogy valaha ezek a szemek olyanok voltak, mint a smaragd, sőt még annál is szebbek, mert a smaragd csak egy kő, az Ő szemei meg mégiscsak élő alkotórészek voltak, amivel láthatott mindent, amit akart: az Őt szeretők vágyakozó pillantásait és az Őt körülvevő energiavámpírok rútságát és számítását. Érzékelhette vele a fák zöldjét és törzsének barnáját, a föld sötét feketeségét, a virágok mindenféle színét: az izzó vöröstől a halvány liláig, a rikító sárgától az ártatlan barackszínig… Gyakran szedtem és kötöttem neki rikító vérszín rózsákból csokrot, titokban a szirmokat bekenve a véremmel, szerelmem jeléül. Egyenesen imádtam Őt és ez számomra teljesen tökéletes módszer volt ennek kifejezésére. Első nap csak szerettem, aztán beleszerettem, végül imádtam Őt és Ő lett számomra a legfontosabb. csak érte akartam már élni és ha Ő nem létezhet tovább, úgy éreztem, hogy én se vagyok köteles fennmaradni.

Hosszú és felesleges lenne leírnom, mit álltunk ki együtt, látva az utolsó órát, ezért nem is teszem meg. Csak annyit, hogy az felülmúlt minden gyötrelmet a világon. Utolsó leheleténél kértem, hogy vágja el a nyakam, mielőtt meghal és így együtt mehetünk a halálba, bármi is vár ott minket. De Ő félt, nem akarta megtenni, s amikor a nyakamhoz szorítottam a szúrófegyvert, hirtelen felhördült, szemeiből könnyek csordultak ki, majd leszorította a kezem. Folyton azt hajtogatta, hogy nekem még élnem kell.
Mikor örökre lehunyta szemét, minden megszűnt számomra. Nem vágytam tovább létezni és keményen elhatároztam, hogy -bár nagyon szerettem Őt- itt most vége, csak azért is ellenállok az akaratának és végzek magammal. Egyáltalán nem akartam reklámot csinálni belőle, hogy a többiek is lássák, ezért elhatároztam, hogy temetése utáni éjjel kimegyek a sírjához és ott vágom el a nyakam, vérem a friss földre folyatva. Hihetetlen örömöt okozott az a gondolat, hogy fölötte múlok ki, a véremet meg az Ő teste fogja beinni és így fogunk egyesülni örökre: csak Ő és én, senki más…

Ki is mentem hozzá, halálvágyam mindennél nagyobb volt. A Hold kísértetiesen világított a felhők között, sápatag fénye kísértet-lámpásra emlékeztetett. Volt nálam egy nagy és rendkívül éles kés, pengéjét megcsillogtattam a holdfényben, majd kissé megvágtam egyik ujjam és a kihulló vért a sírdombra csepegtettem. Először egy csepp, aztán kettő, három, négy… Ez volt életem második legszomorúbb éjszakája, de biztos voltam benne, hogy a legvidámabb másnap fogja követni, Vele, odaát, valahol…
De ekkor valami váratlan történt: mintha elkezdett volna mozogni a sírdomb.  Először azt hittem, hallucinálok, bár eszem ágában se volt hallucinogén anyagokat magamba fecskendezni vagy felszívni. (A halála előtt kiderült, hogy Ő sajnos többször élt ezekkel, a jó álmok elérése végett) Hirtelen olyan riadalom szaladt belém, hogy azt hittem, menten feldönt: mi van, ha élve temettük el Őt??? Azt soha nem bocsátom meg annak és ott mindenki előtt fogom elvágni a torkát, mint egy csirkének, aztán fuldokolhat, ameddig a halál el nem jön érte!
A közösségben mindenki ellenezte, hogy koporsós temetése legyen, testét csak egy vastag lepel választotta el a földtől, de ezt a leplet olyan anyagból szőtték, amelyen nem tudnak áthatolni a férgek és így nem képesek felzabálni a holttestét. Elégetni pedig senkinek se volt szíve, akárhogy is nézett ki halála előtt.
Szóval ott tartottam, hogy váratlanul elkezdett mocorogni a domb. Szememet nagyra nyitottam és elképzelhetitek, milyen riadt tekintetem volt. Mégis mi ez, egy rossz vicc? Talán a sors még most is szórakozik velem? nem volt elég az, amit ránk, mindannyiunkra mért és még az Ő halála után is mulat rajtam??? Már elkezdtem volna átkozni újra, amikor újabb moccanást hallottam. vagy csak valami átkozott élőlény, aki meg meri zavarni a nyugalmát és a mi síron túli “együttlétünket”?
A vérem tovább csepegett, már sokkal erősebben, mint előbb. Hirtelen nagyon morbid és megbocsáthatatlan ötletem támadt: egyszerűen nem voltam képes beletörődni abba, hogy Ő halott és nincs többé, hogy nem ölelhetem Őt soha többé. Gyűlöltem is magam rendesen ezért, de már nem volt megállás. Vérző ujjammal nem törődve elkezdtem kaparni a földet és elterveztem, hogy kiásom, majd megpróbálom feléleszteni és meggyógyítani Őt, mégha az életembe kerül is. Tudom, ez első hallásra értelmetlennek tűnik, de aki kevesebbre tartja önnön életét azénál, akit a legjobban imád az egész világon, aki számára a legfontosabb személy mindenki előtt, az teljesen máshogy gondolkozik és még a tulajdon létét is megadná azért, hogy imádott szerelme élhessen. Aztán az utolsó leheleteimmel elmagyarázom neki, hogy miért éljen.
Nem tököltem sokat, elkezdtem teljes erőmből ásni, szórtam szerteszét a földet, amerre esett. Ha más sírhalmára esett, az csak örülhetett ennek, mert megtisztult általa. Főleg, ha egy bűnöző sírját találtam el vele. Végül eljutottam a tetemig. Remegő kézzel kezdtem el fejteni Róla a vásznat, időnként eleresztve egy-egy reszkető sóhajt. Istenek, mit csinálok én itt? Teljesen megőrültem?! De ha már idáig eljutottam, mindenképpen be kell fejeznem, amit elkezdtem. Senki nincs itt, senki se láthat, mit csinálok. Azt akarom, hogy éljen! Nem érdekel, milyen szabályokat hágok át, mi lesz érte a büntetés, neki élnie kell!!! Itt és most!
Iszonyatosan tombolt bennem ez a vágy, már csak azéret se hagytam magam. Szétnyitottam a leplet, és megláttam a halottsápadt arcot. Megrökönyödésem ennél nem lehetett volna nagyobb: a test szinte világított, erős fény áradt ki belőle. Pusztulásnak semmi nyoma, sőt inkább azt vettem észre, hogy a bőre és a sejtjei kezdenek megújulni. A testnek még szaga se volt, pedig ilyen sok idő múlva már ez szinte normálisnak számít. Fogtam a kést és apró sebet ejtettem a csuklóján, de rögtön elszégyelltem magam, hogy merészelem Őt megsebezni. A csuklóból friss, életteli vér kezdett szivárogni. Az ajkamhoz emeltem, hogy megízleljem. Hihetetlen erő áradt belőle. Kortyoltam egyet, kettőt, hármat. Még a keze is meleg volt, pedig a test ilyenkor már régesrég ki szokott hűlni.
Ezután megnyitottam a száját, ami meglepetésemre nem volt nehéz, majd egy nagy vágást ejtettem a bal tenyeremen, s elkezdtem csorgatni bele a vért. A teste egyre melegebb lett, s végül kinyitotta a szemét, ami érzéki smaragdként ragyogott. Odanyújtottam neki a karom, hogy igyon még többet, s Ő ivott. Szemeibe egyre több élet szökött, mintha az élet csak azokban tudna tovább fennmaradni. Végül egyetlen nyalással bezárta a sebemet, és kikelt a sötét sírgödörből.

A történtek után tudtam, hogy valami nagyon megváltozott benne, de nem érdekelt. Olyannak voltam hajlandó Őt elfogadni, amilyen lett. Nem izgatott, hogy ezentúl csak sötét éjeken át mászkálhat ki, mert a sírgödör, amiben nyugodott és amiből én erőszakkal feltámasztottam, igazi über-ragadozóvá változtatja Őt. Inkább vállaltam Vele a sötétséget, mint nélküle a fényt. Isteniénjének sötét oldala szép lassan kezdett kibontakozni… az első áldozata pedig ki más lett volna?
Mikor először belémvájta agyarakká nőtt szemfogait, az iránta érzett hatalmas imádaton kívül semmit se éreztem. Másodszorra magamhoz véve vérét, hamarosan én is olyan lettem, mint Ő…